(folyt.)

Aztán megszületett és akkor se éreztem semmit. Csak a fájdalmat közben. Úgy került intézetbe, hogy a fiú, akivel jártam, a televiziónál dolgozott és ott a kollégák nagyon foglalkoztak velünk, már a nők. Ők mondták legyen intézet. Én úgy képzeltem, hogy az intézet olyan, mint régen, amikor a jobb módú családok betették a gyerekeiket intézetbe. Kiderült, hogy mégse olyan jó az állami gondozás. Először rendszeresen látogattam, aztán nem rendszeresen. Lejártam az éjszakába ugyanúgy mint előtte. Sőt jobban, mert előtte bele se tudtam jönni, olyan hamar teherbe estem. Biztos ezért se éreztem semmit akkor a gyerek iránt. Egy olasz az apja. Lejártam az éjszakába, mint a többi lány, és valahogy elfelejtettem, hogy van gyerekem. Hét évig. Három évig nem törődtem csak tulajdonképpen vele, de hétéves volt már, amikor visszakaptam. Egyszerűen nem tudtam kihozni. Később már a börtön miatt, mert volt ez a priuszom. Mindent elkövettem volna, hogy magamhoz vegyem. Nem engedték, hogy lássam. Az anyámnak azért nem adták olda, mert vele laktam. Bejártam az intézetbe, hogy mondják meg hol van. Nem mondták meg. Borzalmas évek voltak. Amikor elkezdtem járni a Lalival, akkor nyilt remény arra, hogy megváltozzon ez a helzyet. Mert ő biztosíték volt. Adott egy papírt, hogy az élettársa vagyok, ami nem volt igaz, mert nem éltünk együtt, és akkor megtudhattam, hol a fiam. Találkozhattam vele, de a gyereknek nem mondhattam meg, hogy én vagyok az anyja.

Megbeszéltük, hogy az intézetből valaki elviszi a fiamat meg egy kislányt sétálni, és találkozunk a Moszkva téri metróállomáson. VÉletlenül. Mintha ismerném a gondozónőt. Borzalmas, kacifántos, undorító volt. Ezt engedélyezték. Álltam remegve. Megláttam a fiamat. Szerencsétlen kis fazont. Elindultam velük sétálni. Fölmentünk a várba, mint egy filmben, régen. Úgy éreztem magam, mint valami szörnyű szívszorító intézeti sztoriban, nem is az én életemben. Nem beszélt a fiam semmit. Normális ruhában volt, nem lehetett rajta látni, hogy intézeti.

Sétáltunk, hallgattunk. Megkérdezte hány óra van. Mondom nincs órád? Nincs. Na akkor ha legközelebb találkozunk kapsz tőlem egy órát. Azt hittem, egy gyerek, akinek nincs semmije egy órának megörül majd. De nem érdekelte a gyereket egyáltalán. Az se, hogy fog kapni egy órát, és az se amikor már megkapta.

Egyszer csak rámjött egy sírógörcs séta közben. Na azt megkérdezte, hogy miért sírok. Mint egy idegentől. Azt válaszoltam neki, fáj a hasam. Az intézeti nő majdnem fölöklelt a tekintetével, hogy mi ez? Csak nem borultam ki? Mert akkor vége a sétáknak. El se tudtam volna képzelni, hogy megint teljesen elszakadjak a fiamtól.

A séta végén kérdeztem akarsz velem még találkozni? Teljesen fapofával, fahangon mondott igent. Nem érdekelte, lát vagy nem lát. Nem voltam neki senki. Másodszor amikor odaadtam neki az órát, kicsi barátságosabb lett. Lenyomtunk egy sétát megint. A harmadik vagy negyedik sétán a végén, elváláskor megkérdezte a fiam tőlem, hogy miért nem megyek ki hozzájuk? Ha akarod kimegyek mondtam. Az intézeti nő megint gyilkos szemeket meresztett rám,de már leszartam a nézését. Nem mondták meg hol lakik, de a fiam egyszerűen közölte velem a címet. Na jó kimegyek hozzád vasárnap. Kimentem Csepelre, egy részeges idős férfi meg egy néni vállalta el a fiamat. Ez nekik bevételi forrást jelentett. Bunkó proli család, akiktől a gyerek nem tanul, hanem még talán felejtett is náluk. Autóval jártam már akkor. Erre fölcsillant a gyerek szeme. Kocsi? és elmegyünk autózni?

Megint csak azt erőltették, ne mondjam meg ki vagyok. Mégis hogy gondolják mikor tudja meg? Majd ők megmondják. Áh... szóval így autóztunk. Én a profi kurva, mert az voltam, egy fiúval Csepelen, akiről csak én tudtam, hogy a fiam.

Visszavittem. Jössz még máskor is? Akkor jövök amikor csak akarod? Mindig csak búcsuzáskor kezdtünk jobban beszélgetni, előtte meg nagyokat hallgattunk.

./.